Korán keltem, mert a nagy meleg előtt akartam felérni a Csobánci várba. Nem bántam meg, mert csodás élmény volt a reggeli párában burkolódzó táj. Most vettem észre igazán, hogy milyen meredek úton kellett feljönni a házhoz. Alapállapotban felfelé nincs gondom, de lefelé mindig parázok. Mindig az az érzésem, hogy tol a hátizsákom és mindjárt orra esek. Szóval nekem mindig fárasztóbb a lefele út, mint felfelé. Nyilván nem aszfalton mentem. Már csak azért is, mert az kerülő lett volna. Egyszer egy patak keresztezte az utam, amit nem vettem észre a térképen. Hirtelen nem találtam átkelőhelyet és úgy gondoltam, hogy átlábalok, mert már úgyis csurom víz voltam a harmatos fűtől. Szerencsémre rátaláltam egy kis gyaloghídra, bár meg kellett küzdeni, hogy eljussak hozzá. És már észre is vettem, hogy nem kapcsoltam be a tabletemen nyomkövetést. Így 5 km-el kevesebbet mért a tényleges útnál. Gyulakeszin kicsavartam a zoknimból a vizet és elindultam megmászni a Csobánc hegyet. Előző nap láttam siklóernyősöket, reméltem, hogy lencsevégre tudom kapni őket. (természetesen nem voltak!) Piszok meredek volt az út, de leküzdöttem. Megérte! Úgy gondoltam, hogy nem megyek vissza azon az úton ahol jöttem. Ráfaragtam! Olyan meredek, köves, sziklás volt az út, hogy mindenféle pozíciót kellett felvennem, hogy haladjak. Pókmászás, hogy a hátizsák a hasamon volt. Fenékkel előre. És persze kapaszkodtam mindenbe, mert lelki szemeimmel mindig a szakadék alján láttam magam kiterülve. Azért leértem. Be volt tervezve még egy kisebb hegy, de arról könnyedén lemondtam, mert remegett a térdem a fáradságtól. Egy könnyű séta, egy ebéd és indultam is vissza a szállásomra. Az utam olyan 23 km volt, de lejövetelbe fáradtam bele igazán. Térképen követhetitek majdnem végig az utamat.
